Fénymesék

„…Így aztán a kis herceg megszelídítette a rókát. S amikor közeledett a búcsú órája:

- Ó! – mondta a róka. – Sírnom kell majd.

- Te vagy a hibás. – mondat a kis herceg. – Én igazán nem akartam neked semmi rosszat. Te erősködtél, hogy szelídítselek meg.

- Igaz, igaz. – mondta a róka.

- Mégis sírni fogsz! – mondta a kis herceg.

- Igaz, igaz. – mondta a róka.

- Akkor semmit sem nyertél az egésszel.

- De nyertem – mondat a róka. – A búza színe miatt. – Majd hozzáfűzte: - Nézd meg újra a rózsákat. Meg fogod érteni, hogy a tiéd az egyetlen a világon. Aztán gyere vissza elbúcsúzni, s akkor majd ajándékul elárulok neked egy titkot.

A kis herceg elment, hogy újra megnézze a rózsákat.

- Egyáltalán nem vagytok hasonlók a rózsámhoz – mondta nekik. – Ti még nem vagytok semmi. Nem szelídített meg benneteket senki, és ti sem szelídítettetek meg senkit. Olyanok vagytok, mint a rókám volt. Ugyanolyan közönséges róka volt, mint a többi száz- meg százezer. De én a barátommá tettem, és most már egyetlen az egész világon.

A rózsák feszengtek, ő pedig folytatta:

- Szépek vagytok, de üresek. Nem lehet meghalni értetek. Persze egy akármilyen járókelő az én rózsámra is azt mondhatná, hogy ugyanolyan, mint ti. Holott az az igazság, hogy ő egymaga többet ér, mint ti valamennyien, mert ő az, akit öntözgettem. Mert ő az, akire burát raktam. Mert róla öldöstem le a hernyókat (kivéve azt a kettőt-hármat, a lepkék miatt). Mert őt hallottam panaszkodni meg dicsekedni, sőt néha hallgatni is. Mert ő az én rózsám.

Azzal visszament a rókához.

- Isten veled. – mondta.

- Isten veled. – mondta a róka. – Tessék, itt a titkom. Nagyon egyszerű: jól csak a szívével lát az ember. Ami igazán lényeges, a szemnek láthatatlan.

- Ami igazán lényeges, a szemnek láthatatlan – ismételte a kis herceg, hogy jól az emlékezetébe vésse.

- Az idő, amit a rózsádra vesztegettél… az teszi olyan fontossá a rózsádat.

- Az idő, amit a rózsádra vesztegettem… – ismételte a kis herceg, hogy jól az emlékezetébe vésse.

- Az emberek elfelejtették ezt az igazságot – mondta a róka. – neked azonban nem szabad elfelejtened. Te egyszer és mindenkorra felelős lettél azért, amit megszelídítettél. Felelős vagy a rózsádért…

- Felelős vagyok a rózsámért - ismételte a kis herceg, hogy jól az emlékezetébe vésse.”

Antonie de Saint-Exupéry - A Kisherceg

*******

– Egy kereskedő elküldte fiát minden emberek legbölcsebbikéhez, hogy

tudakolja ki tőle a Boldogság Titkát. A fiú negyven napig vándorolt a sivatagban, míg egy magas hegyen álló pompás várkastélyhoz nem ért. Ott élt a Bölcs, akit keresett. Hősünk, ahelyett hogy egy szent embert talált volna ott, a vár nagytermébe lépve zajos forgatagba csöppent: kereskedők jöttek és mentek, a sarkokban emberek beszélgettek, egy kis zenekar kellemes dallamokat játszott, s egy hatalmas asztalon a vidék legfinomabb ételei sorakoztak. A Bölcs mindenkivel beszélgetett egy kicsit, s a fiatalembernek két óra hosszat kellett várakoznia, míg rá került a sor. A Bölcs figyelmesen meghallgatta, amikor vendége előadta jövetelének okát, de azt mondta, éppen nincs ideje arra, hogy a Boldogság Titkát elmagyarázza. Azt ajánlotta neki, hogy járja körbe a palotát, és két óra múlva jöjjön vissza. „De szeretnélek valamire megkérni – tette hozzá a Bölcs, és a fiatalember kezébe egy kiskanalat adott, amelybe két csepp olajat töltött. – Fogd ezt a kanalat, és figyelj, hogy útközben ne lötyköld ki az olajat.” A fiatalember így járkált föl-le a palota lépcsőin, és szemét le sem vette a kiskanálról. Két óra múltán visszaért a Bölcshöz. „Nos hát – kérdezte a Bölcs –, láttad a perzsaszőnyegeket az ebédlőmben? Láttad a kertemet, amelyet a kertészem tíz éven át épített? Észrevetted a gyönyörű pergameneket a könyvtáramban?” A

fiatalember szégyenkezve ismerte be, hogy semmit sem látott. Csak azzal törődött, hogy ne löttyintse ki az olajat, amit a Bölcs rábízott. „Akkor menj vissza, és nézd meg világom csodáit – mondta a Bölcs. – Nem bízhatsz olyan emberben, akinek a házát nem ismered.” A fiatalember már nyugodtabban fogta meg a kiskanalat, és ismét sétára indult a palotában, ezúttal megfigyelve minden művészi alkotást a mennyezeten és a falakon. Látta a kerteket, körös-körül a hegyeket, a gyönyörűséges virágokat, felismerte a kifinomult ízlést, amellyel a műalkotásokat méltó módon elhelyezték. Amikor visszament a Bölcshöz, részletesen beszámolt neki mindenről, amit látott. „De hol van a rád bízott két csepp olaj?” – kérdezte a Bölcs. A fiatalember rápillantott a kanálra, és látta, hogy az olajat kilöttyintette. „Nos, ez az egyetlen tanács, amelyet adhatok neked – mondta a Bölcsek Bölcse. – A Boldogság Titka abban rejlik, hogyan lássuk a világ minden szépségét úgy, hogy közben ne feledkezzünk meg egy pillanatra sem a kanálban lévő két csepp olajról.”

Részlet Paulo Coelho Az alkimista c. könyvéből

A HuPont.hu-nál a honlap készítés egyszerű. Azzal, hogy regisztrál elkezdődik a készítés!

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat